Honnan jött az ötlet, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij írásai és Tarkovszkij filmje nyomán létrejöjjön anno a Sztalker c. előadás?

Azt hiszem, először 2003-ban látogattam fel a Bázisra és néztem meg az itteni tereket. Azonnal beugrott, hogy itt valamikor be kell mutatni a Sztalkert. Tarkovszkij amúgy két legkedvesebb filmrendezőm közül az egyik. (A másik Fellini.) Az anyag színpadra vitelére már korábban is gondoltam, csak eladdig stúdiótérben jelent meg előttem. A címszerepet a zseniális, korán eltávozott Bertók Lajos játszotta volna. Sajnos, vele ez már nem jöhet össze.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

Örülök neki, hogy így gondolta, mert erre törekedtünk. Volt egy érdekes folyamat az évek során. Az első évadban rengeteg díszletelemet alkalmaztunk, Trón Árpád festőművész, a díszlettervező – akit azóta sajnos szintén tragikusan fiatalon vesztettünk el – létrehozott egy zseniális teret, egy apokaliptikus III. világháború utáni tájat kiégett autókkal, elfüstölt városrészekkel. Később azonban egyre inkább elkopott a díszlet és végül már csak maga a Bázis maradt, a maga betonpaneljeivel, szabadon vegetáló füveivel, fáival, korhadó drótkerítéseivel, szerelőaknáival és rakétasilóival. A tér nem igényelte a kiegészítéseket, csak saját magát. Ahogy évről évre ért bennünk az előadás, ahogy egyre többet tudtunk meg a történetről és a figurákról, úgy koptak le a – bár nagyon szép, de – redundáns elemek.

Hogyan zajlottak a próbák? Kész szövegkönyv volt, vagy alakult a próbák során a forgatókönyv?

Nem volt kész szövegkönyv, csak egyfajta kiindulópont, egy – a filmből vett – dialóguslista, melyen én kapirgáltam valamit, be-betoldva egy-egy szövegszeletet, ellátva itt-ott a szereplőket egy-két instrukcióval. Aztán kértem a színészeket, hozza bele mindenki a saját mániáját, akár vendégszöveg formájában is. Így is lett. Tóth Jocó – aki az első években játszotta a címszerepet – többek között szarajevói élményeit komponálta bele a szövegkönyvbe, Erdei Peti (maga is nemzetközi szinten jegyzett matematikus) a Tudós egzakt univerzumát pontosította a saját eszközeivel, Szinovál Gyuszi Sztalker messianisztikus attitűdjét mélyítette el, az én vesszőparipám pedig (az Írót játszottam többnyire) a mindenségelmélet volt, szövegeket egy akkortájt megjelent, ezzel a témával foglalkozó népszerű lektűrből vettem, valamint a világhírű amerikai fizikus, az einsteini örökséget gondozó Michio Kaku Hipertér c. munkájából, melyeket védikus gondolatokkal egészítettem ki. Ezen kívül pedig rengeteget improvizáltunk, és ezt a folyamatot azóta sem zártuk le.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

2010 óta minden évben játszottuk, ez a mostani a hatodik évad. Az előadások között annyi különbség van – szándékosan – amennyi csak lehetséges, de nem törekszünk rá görcsösen. Az mindenképp benne van, amennyit mi változtunk egy év alatt, és amennyivel ismét beljebb vagyunk a történetben. Az idei évad is más lesz. Egyfelől változik a szereposztás, másfelől az új szerepemet tanulmányozva rejtett összefüggések tárultak fel, melyek fényében talán még tisztábban tudhatjuk megfogalmazni a történetet.
Egyébként az elmúlt években szerettem volna beindítani egy projektet, ami abból állt volna, hogy több írót – főként olyanokat, akiknek markáns, egyéni, jól felismerhető stílusjegyei vannak – felkérünk arra, hogy írják újra a saját szájízük szerint a Sztalkert, és mi azokat majd sorra eljátsszuk. El is kezdtem dolgozni rajta, két általam nagyra becsült, jó nevű drámaírót is felkértem, de az eredmény megdöbbentő volt – igazából nem értették, hogy mit akarok tőlük. De sebaj, azért nem adom fel. A legjobb lenne valami pályázatot kiírni rá, de ahhoz meg pénzt kell szerezni. (Minden jó ötletet szívesen fogadunk!)

A nézők tulajdonképpen egy „kalandtúrán” vesznek részt. Hogy viselik? Mit gondolsz, milyen élménnyel távoznak?

99%-ban nagyon jól. És nem csupán kalandtúrán vesznek részt, szereplőivé is válnak az eseményeknek. Mindannyian sztalkerekké. Ez manapság – sajnos – erősen asszociál a jelen történéseire, és nekünk az a dolgunk, hogy erre is reagáljunk. Ebben az évben Sztalkernek a darab elején elhangzó instrukciós szövegeit talán angolul és arabul is elmondom. No comment.
Azért volt már aki kikérte magának a Sztalkert, az egész Bázist, Zsámbékot, mindent, talán mert nem tájékozódott kellőképpen az itteni sajátos viszonyokról. Az egyik népszerű budapesti hetilap egyik munkatársa azt… fogalmazzunk úgy inkább, hogy blogolta, hogy ő itt eltűnt a susnyásban. Remélem, azóta már kikászálódott belőle.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

Nos, én komolyan gondolom, hogy – legalábbis számomra – a Bázis úgy viselkedik, mint a Sztalker-béli Zóna. Akik egy-két évet már eltöltöttek itt, azok többnyire érzékelik, hogy ez egy zen-hely. Én épp a Sztalker bemutatójának évében töltöttem itt egy egész nyarat (egy másik produkcióban is benne voltam) és ez egészen a meggyőződésemmé váltak. Abban is hasonlít a Zónához, hogy folyamatosan változik. Minden évben gyökeresen változnak a feltételek, az emberek, az anyagi és szellemi háttér, volt olyan, hogy az egyik évben azt mondták valamely kérésemre, hogy lehetetlen, a következő évben egy fél délelőtt alatt elintézték tehetséges és motivált emberek. Zsámbék és a Zsámbéki-medence amúgy is egy kiemelt spirituális léptékű hely, mélyről feltörő energiákkal. Nem véletlenül építették ide Európa legkeletibb katedrálisát (még ha főtemplomnak is nevezték).
Ami pedig a XXI. századot illeti – azt inkább a Zóna külvilágára értettem, a kerítésen túl, ahol a hívő embert nevetségesnek, a szabadságszerető embert pedig veszélyesnek találnak, rendszerre való tekintet nélkül. Én magam mindkét csoporthoz tartozónak vélem magam, tehát a XXI. sz. nem éppen a jó közérzetet jelenti számomra.

Kinek ajánlod leginkább az előadást?

Mindenkinek.

Mi az első emléked Zsámbékról?

A nyolcvanas évek közepén – még amatőr színjátszó koromban – játszottunk itt egy Csehov-egyfelvonásost. Hú, nagyon rossz voltam benne. Ez mondjuk, nem volt kellemes élmény, de a hely megfogott, valamint Bicskey Gábor személye, aki úgy tűnt, mindenkivel baráti viszonyban van a faluban (akkor már/még nem volt város Zsámbék). Az utcán és a kocsmában pillanatok alatt szervezett teltházas közönséget fejkendős nénikből, helyi értelmiségiekből és kérges tenyerű kétkezi munkásokból. A darabban játszó székeket Melocco Miklóstól kaptuk kölcsön. Bizony, azok még ilyen idők voltak.
Tizenvalahány évvel később itt játszottuk a S.Ö.R.-t a Csokonai Színházzal, ekkor barátkoztunk össze Tóth Jocóval, és pár év múlva már együtt hoztunk létre egy eléggé jól sikerült előadást, Garaczi László: Csodálatos vadállatokját.

Hosszú évek óta, mindig jelen vagy Zsámbékon, sok előadást rendeztél.

Zsámbék számomra a szabadságot jelenti. Mivel nem igazán találtam meg a helyem a magyarországi színházi palettán, szellemi, szakmai otthonra találási kísérleteim sorozatosan kudarcot vallanak, egyedül itt fejezhetem ki magam kompromisszummentesen, itt dolgozhatom azokkal az emberekkel, akikkel igazán szeretnék. Ahogy Sztalker mondja a Zónában: „Mindenem itt van… A boldogság, a szabadság, a méltóság, minden! De ami az enyém azt ne vegyék el!”Persze, nincsenek illúzióim. Valamikor ezt is elvehetik. De hátha szerencsém lesz.

Fotó: theater.hu – Ilovszky Béla

A vicces válasz: A Csillagok háborúját gyerekelőadásban. „De tényleg” válasz: mostanában gondolkozom egy Az ember tragédiáján stúdióváltozaton, Milton Elveszett Paradicsomán, pár éve pályáztam a Faustra, arra nem kaptunk pénzt, és mostanában amúgy sem lenne praktikus, de azért majd valamikor jó lenne, Árkosi Árpinak tartozom egy B.O.R. –ral (Belföldi Orbitális Remekművek) amelyben a magyar drámairodalmat dolgoznám fel történeti aspektusban a S.Ö.R.-höz (Shakespeare Összes Rövidítve) hasonlóan, egy darabot a magyar valóságérzékelésről, annak kulturális-művészi folyományaival együtt, tervezek írni egy magyar nó-darabot és azt bemutatni, ilyenek. De mostanában egyre jobban érdekel a film (nem a hazai gyakorlata) és a műfordítás, meg az írás.