A „100 lejes” feleségek néprajzát kevés dokumentum jegyzi le, de annál több láthatatlan történetet őriz a kollektív emlékezet. Székelyföld falvaiban, a kor társadalmi helyzete miatt, a házasság sokszor nem szerelemből, hanem szükségből köttetett. A nősülés „átmeneti orvoslására” szolgált a hozott, kerített vagy megvásárolt asszony – egy sors, amely leginkább a moldvai csángó leányokat érintette.

Ők voltak azok, akik emberi, családi vagy társadalmi okok miatt rákényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket, s idegenben keressenek új otthont, kapaszkodót, életet. Balázs Lajos néprajzkutató így ír róluk: „Bákóiak, de magyarok, katolikusok, jól beszélgetnek, jó dolgosak, s jól rendezik a gyermekeket.”

A kor ítélete gyakran igazságtalanul esett rájuk – a nőket minősítette, nem a körülményeket, nem a rendszerek hibáit, és nem a férfiak eltérő szándékait.

Előadásunk ezeknek az elszármazott lányoknak a személyes történeteit idézi meg.
Mit jelent elhagyni a forrást, és idegenbe szakadni?

Mit vállal egy leány azért, hogy asszonnyá lehessen?

Hogyan alakul benne az azonosulás, a változás és a megmaradás hármasa?

Milyen arca lehet a házasságnak – s megszülethet-e benne a szerelem?

A női sorson túl e történetek a kapcsolódás természetéről is szólnak: arról, hogy férfi és nő hogyan képes – hitben, közösségben és emberi méltóságban – együtt maradni a világban.